* POBOCZA * KRAJNICE * RUBOVI * OBROBJA * POBOCZA * KRAJNICE * RUBOVI * OBROBJA * POBOCZA * KRAJNICE * RUBOVI *
POBOCZA Negyedévenként megjelenő, kelet- és középeurópai országok kultúrájával foglalkozó irodalmi és művészeti folyóirat         Szám 3.-4. (37.-38.)
         December 2009
         ISSN 1505-1676
magyar irodalom, magyar költészet

szerzőről
vissza

Mátyás Sirokai

Szabad vezetékek

Leszállok. Aligha lábakra.
Mozdulatlan bozót, kutyafalka.
Egész a széléig.
Képszakadtáig.
Még épp emberi lépték, ember nélkül.
A horizont ínyéből
szárazra húzódtak a vitorlák.
A nevetők.

Miközben árkádok, még akadémiák,
szem-nem-járta sorok.
Szabad vezetékek, torzítóra kötött tájon.
Négy hát közé szorítva:
süvölt a zenekar a felhős ég alatt.

Betonból, földre döntve.
Táj. És öröm, elszórt kövek,
kihangosított sercegés. Forró szél.
Szélek.

Külön idők.
Nem beszél. Mindig hallgat.
Parancsait, állítólag, lejegyezték.
Mi van, ha félreértette a falka.
Ajándék. Vagy áldás.
Fogat fogért.

 

Sztalker

Az ablakra tapadt. Ugyanaz a táj úszik velünk,
mióta elhagytuk a várost. A finomító, a lepusztult
házsor, a lejtőn burjánzó növények, párzó állatok.

Horizont fölött lebeg, távoli kék, a belvizek
fölött lebeg. Felzavart madárraj, a táj finomítóval
domesztikált lelke, a horizont kékje fölött köröző

szürke raj. Az ablakon túl kezeletlen táj, vad
domborzatú térkép. Sínek szelik át, vasúti
vitrin-ablakok, vészfék, képkalapács. Üveg mögül

rombolok bele, nem mozdulok előle. Vízerek futnak
az ablakon, néhány részlet szétszalad és kívülre kerül,
a finomító ablakai kitörve, a falak hasonlítanak

a földre. Púposodik, kosz lepi a domesztikált
részeket, az ablakon visszafelé pörögnek a házak.
A térkép éleiben árkok, lejátszva az egész út

előre. Mélyen a belvizek között járok, földszemek,
erek, földhányás az úgynevezett lelke alatt.
Földrajz, teljesen embertelen. Leszállok.

 

Az Altorjai-dűlő

Tekerünk fel a dűlőúton,
hullott-vadalma-szag a domboldal felől.
Sziklamorzsa a kerekek alatt,
fényt pergetnek a küllők.
Hallgatunk, két-két láb, két pár kerék,
egy út és egymást érő görgetegek.

A Tó tartja felszínen a tájat,
tekerünk fel a völgyből a felszínre.
Vetkőzni kezdesz, sorban a ruhád,
a hajad, a bőröd, nem marad rajtad semmi,
állok az alkonyatban, bénultan,
mint egy kirakott ruhafogas,
önmagam váza. Mondanom
kellene valamit, de csomósak
a szavak és halkan duruzsol
fülembe a feleslegesség zenéje,
egyre nehezebb vagyok,
ahogy rám ruházod magad.

Nem tudok mit kezdeni
rajtam csüngő fátylaiddal,
vízbe mosódnak a pincék,
gyümölcsösök, szőlősorok,
süllyedünk. El akarok érni a fenékig,
fel egész a foghíjas sziklákra,
a hegy közönyös fokára,
tekerünk fel a dűlőúton,
tudod, mi vagy te, kérdezed
(sziklamorzsa kerekek alatt),
egy senki, válaszolsz mindkettőnknek.

Nem tudlak elvenni magadtól,
beszélsz, csomóvá tekerednek rajtam a szavak.
Lesz gyerekünk, és nyaranta
a Tóhoz utazunk, hajtunk fel az úton,
lent marad a felesleg, mire feljutunk.

Emelkedik az út, nem bírsz tekerni,
leszállsz, beszélsz, nem bírom tovább.
Nimfaként villog a fény az utolsó
törzsek között, azon túl már a hegy
közönyös foka, mohos íny fölött
a sziklák fehér, értelmetlen mosolya.
Mire feljutunk, egyedül vagyok,
süllyedek fel, a Tó tartja felszínen
a tájat, itt bármi könnyedén kallódik el.

Nézem, mit hagytam lent, vézna bokrok
kapaszkodnak a kövek között,
lavinák indulnak feléd,
görgeteggé morzsolódik a felesleg,
egyre könnyebb vagyok.
Egyre könnyebb és kegyetlenebb.
Amit lent hagyok, kínlódva
elszabadulok, kallódok, süllyedek fel,
víz alól hunyorgó pinceablakok,
pincearcok, pinceszavak, sodródok
magamtól el, gazdátlan bója, csak egyszer,
végre senki, hullott vadalma, bodza,
szagok a domboldal felől, süllyedjek,
süllyedjek fel.

 

Házimuzsika

Ha betoppan egy eltévedt apa,
majd azt mondom,
a szomszédban magától jár
a zongora
keze, lába.

Hallgasd, milyen ügyes
a háromlábú kisfiú, mennyi
tömpe ujja van.

Mint én,
ha játszom, épp olyan.
Csak tudod, a szomszédban
kórház van, én meg
nem vagyok
beteg.

A lábasok is szólnak,
a lábak is dobognak,
mekkora mulatság lehet.

Éjfekete tornadresszben
hajlong a nagybeteg zongora.
Én magamon gyakorlok,
de vele van tele a szoba.

A húrok közé szorul, aki rám nyit.
Jól jönne most egy anya,
hogy felvehessem a ruháit,
és büszke legyek
magamra.

 

Mátyás Sirokai

vissza

magyar irodalom, magyar költészet